Mir?l mesél a zárai oroszlán?

Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a nyitott Szentírást tartva hirdeti a békét, és közben jelzi, hogy kész a háborúra…

Az Adria túloldalán, a lagúnák védelmében megbújó Velence számára – term?földek és nyersanyagok híján – a tengeri kereskedelem jelentette az egyetlen lehet?séget a felemelkedésre. Konstantinápolyhoz és Egyiptomhoz már az ezredforduló táján szoros kereskedelmi szálak f?zték, hozzájuk pedig az Adrián keresztül vezetett az út.

Méghozzá Dalmácia szigetvilága mentén,  hiszen a velencei gályák a part menti szigetek közötti zegzugos vízi utakon haladva védelmet élveztek a tenger kiszámíthatatlan szeleit?l: a sirokkótól, a bórától, a misztráltól, és használhatták a biztonságos kiköt?ket is.

Azonban nemcsak az id?járás és a tenger szeszélyei fenyegették a szigetek között közleked? hajókat, a szigetek ugyanis remek búvóhelyül szolgáltak a horvát kalózok kicsi és mozgékony hajói számára is, akik rejtett öblökb?l leselkedve várták a kínálkozó alkalmat, hogy lecsapjanak a velencei gályákra és elrabolják értékes rakományukat.

Velence másfél évszázadon keresztül szakadatlan harcban állt a kalózokkal.

A hader?vel aztán végighajózott a part mentén, mire a látványos flotta erejét?l tartva sorra hódoltak be a városok, többek között Parenzo (Pore?), Ossero (Osor), és Pola (Pula), valamint ekkor került el?ször Velencei fennhatóság alá Zára is.  Ezért találkozhatunk nemcsak Zárában, hanem Dalmácia más városaiban is a város jelképével, a szárnyas oroszlánnal, ami büszkén hirdeti Velence egykori fennhatóságát, és hirdeti páratlan stratégiai és diplomáciai képességeit is, ami segítette ?ket nemcsak Dalmácia, hanem a Földközi-tenger keleti medencéje feletti irányítás megszerzésében is.

A dalmát partmenti városokkal ellentétben a kalózok nem adták meg magukat egykönnyen. A Neretva folyó torkolatvidékét védelmez? er?drendszerük egyikén, a mai Lastovo szigeten (akkori nevén Lagosta) makacsul tartották magukat.

Habár a velenceiek els? támadásai kudarcba fulladtak, végül mégis diadalt arattak. Az els?, eredménytelen támadások után ugyanis cselhez folyamodva a frontális támadás helyett az er?d feletti erd?n át megtámadták az ivóvíz ellátást biztosító tornyokat, megadásra kényszerítve a véd?ket, akiket láncra verve hurcoltak el a velenceiek.

A megsarcolt, behódolt tengerparti városok persze id?r?l id?re fellázadtak függetlenségükért. Zára például többször is lerázta magáról Velence fennhatóságát. Többek között 1181-ben III. Béla magyar király segítségével, akinek uralma alá került. De a Velencét?l való függetlenség nem volt tartós: egyedül csak Raguza, azaz Dubrovnik tudta mindvégig meg?rizni önállóságát.

A tengerészek tapasztalata és a hajózás, hajógyártás mesterségének ismerete nemcsak a tengeri kereskedelemben volt el?nyös Velence számára.

1201 nagyböjtjének napjaiban 6 francia lovag érkezett, akik III. Ince pápa kérésére keresték fel a velenceieket. A pápa ugyanis keresztes hadjáratot szervezett a Szentföld visszahódítására. Miután a korábbi keresztes hadak csúfos vereségeket szenvedtek a szárazföldön, nyilvánvalóvá vált, hogy az akció csakis a tengerr?l érkez? hadjárattal lehet eredményes. A pápának és a keresztes seregnek szüksége volt egy tengerésznépre, akik megfelel? tapasztalattal és szakértelemmel, valamint er?forrásokkal és technikával rendelkeznek ahhoz, hogy áthajózzák a keresztes sereget a Földközi-tenger keleti medencéjébe. Nem véletlen tehát, hogy a pápai követek útja épp ide, a keresked?városba vezetett.

A pápa és keresztes hadurai számításaiba azonban súlyos hiba csúszott. A tervezett 30 ezer f?s seregnek csak töredéke érkezett meg végül Velencébe, ?k is jelent?s késéssel, így a városállamnak ígért pénz nem gy?lt össze maradéktalanul.

A dózse, aki becsapva érezte magát, úgy határozott, hogy addig szó sem lehet a sereg útnak indításáról, amíg a tartozást ki nem egyenlítik. A „foglyul ejtett”, városból kiebrudalt hader? a lagúnákon, a várostól távolabb táborozott le, és feszülten várakozott a helyzet rendezésére. A f?urak kétségbeesett pénzgy?jtése során már saját értékeiket is zálogba adták a városnak, de még így is hiányzott 34 ezer márka – 9 tonna ezüst. A hadsereg soraiban pedig egyre n?tt az elégedetlenség. 

A már már lázadásig fajult helyzet feloldása érdekében a dózse tanácskozást hívott össze, ahol két megoldási lehet?séget vázoltak fel: vagy el sem indulnak a keresztes sereggel, és megtartják a már kifizetett 51 ezer márkát, vagy elindulnak, és az útközben ejtett hadizsákmányból egyenlítik ki a tartozást. 

De a színpadias kinyilatkoztatás mögött egészen más érdekek húzódtak meg, mint a keresztes hadjárat támogatása: a dózse figyelme a dalmát városokra, azok stratégiai jelent?ségére és gazdagságára irányult.

Mivel Orseolo Péter 1000 környékén lezajlott ’hódítása’ óta a Záraiak – III. Béla királyunk segítségével- függetlenedtek Velencét?l, a dózse megszegettnek találta a város korábban tett h?béresküjét. Ami még ennél is nagyobb vétség volt, hogy Zára lakói összesz?rték a levet Pisával, Velence ?srégi tengeri vetélytársával.

A történelmi kutatások tanúsága szerint a dózsénak esze ágában sem volt úgy végig hajózni az Adrián a keresztes sereggel, hogy ne tanítaná móresre az engedetlen záraiakat.

Feltett szándéka volt, hogy az összeverbuvált keresztes flottát az ? óriási tengeri haderejükkel felhasználják az Adriai-tenger fels? részére kiterjesztett hatalmuk megszilárdítására, az engedetlen városok megrendszabályozására, a kalózok letörésére és a tengerjárók megadóztatására.

A játszma rendkívül ellentmondásos helyzetet szült: A keresztes hadjárat els? célpontja a keresztény és katolikus Zára város lett, amelynek akkori magyar ura, Imre herceg maga is felöltötte a keresztet. Vagyis a Velencei hajókon érkez? keresztes hader? egy másik keresztény várost kísérelt meg megtámadni.

A gyülekez? hadak soraiban valahogy felröppent a hír, hogy mire készül a dózse. A hadjárat névleges vezére, Montferrati Bonifác kihátrált az els?, Zára ellen induló küldetés vezetése el?l – nyilvánvalóan nem kívánta szolgálni Velence hódító célját.

Az egész keresztes vállalkozás két t?z közé került: vagy Zára ellen indul, vagy vezet? nélkül széthullik a sereg és a negyedik keresztes hadjárat, ahogyan az el?z? három is, csúfosan elbukik.

Habár Velence egész addigi története nagy tengerészeti vállalkozások füzére volt, ezek egyike sem segítette el? oly mértékben a Köztársaság tengeri birodalommá válását, mint a negyedik keresztes hadjárat indulása, melynek els? összecsapásában – a dózse fondorlatosságának eredményeként – Zárát kényszerítették ismét fennhatóságuk alá.

Velence szemében mindez a h?béri jogok törvényes meger?sítése volt. Dél felé hajózva térdre kényszerítették Mugliát és Triesztet, adófizetésre kényszerítették Isztriát, Dalmáciát és Szlavóniát.

Zára kiköt?jébe Szent Márton ünnepén hajóztak be, és felkészültek a város bevételére. A várfalakról figyel? záraiak elrettentek a hatalmas hader? láttán és a megadás mellett döntöttek.

Szerencsétlenségükre azonban a város végül nem kerülte el az ostromot.

A keresked?állam számára kulcsfontosságú kiköt?város egészen a XVI. századig Velence fennhatósága alatt állt. Ezért díszeleg Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a f?kapu boltíve felett, néhány épületen és közkutakon is, városszerte. Velence mindvégig h?bérbirtokként kezelte, adókkal sújtotta a várost, így lakói érthet? okokból szívesebben vállalták a magyar fennhatóságot, hiszen a Magyar Királyság nagyobb önállóságot engedett Zárának, és inkább szövetségesnek, mint h?bérbirtokának tekintette a várost.

Velence azonban er?sebb volt, a magyar uralom lassan visszaszorult. Hanem a Velencei uralom sem tartott örökké – a történelem könyvekb?l tudjuk, hogy az Oszmán Birodalom még Velence hatalmát is felülmúlta, és a Balkánt lassanként bekebelezve, Zára városát sem kímélte a szultán. Így egyik h?béres uralkodó karmai közül került a másikéba, és a függ? viszony még évszázadokig tartott. De a város viharos, háborúkkal tarkított történelme alatt a városban megmaradtak az emlékek, amik a velencei kort idézik.