fbpx

Velencei emlékek Zára óvárosában

Miért díszíti szárnyas oroszlán Zára főkapuját?

 … és miért találkozunk még számos horvát tengerparti városban is az egykori Velencei Köztársaság jelképével?

 

Városnézés időpontok: 2020. június 19., június 26. és július 03. (pénteki napokon)

Városnéző sétánkon megismerhetitek Zára fordulatos történetének azt a fejezetét, amikor a Velencei Köztársaság fennhatósága alá tartozott. Hogyan hajtotta uralma alá a várost fondorlatos úton, a keresztes haderőt maga mellé állítva az egykori kereskedőállam? Miért mertek szembeszállni a kalmárköztársaság és a keresztes seregek szédítő túlerejével a város védői? Sok sok kérdés és izgalmas válaszok Zára középkori történetében, amit óvárosi sétánk során elmesélünk neked.

Városnéző sétánkon meglátogatjuk Zára jól ismert látnivalóit is: A Napüdvözletet, a Tengeri orgonát és a Szent Donát templomot is.

Egy kis történelmi visszatekintés …

Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a nyitott Szentírást tartva hirdeti a békét, és közben jelzi, hogy kész a háborúra…

Az Adria túloldalán, a lagúnák védelmében megbújó Velence számára – termőföldek és nyersanyagok híján – a tengeri kereskedelem jelentette az egyetlen lehetőséget a felemelkedésre. Konstantinápolyhoz és Egyiptomhoz már az ezredforduló táján szoros kereskedelmi szálak fűzték, hozzájuk pedig az Adrián keresztül vezetett az út.

Méghozzá Dalmácia szigetvilága mentén,  hiszen a velencei gályák a part menti szigetek közötti zegzugos vízi utakon haladva védelmet élveztek a tenger kiszámíthatatlan szeleitől, a sirokkótól, a bórától,a misztráltól, és használhatták a biztonságos kikötőket is.

Azonban nemcsak az időjárás és a tenger szeszélyei fenyegették a szigetek között közlekedő hajókat, a szigetek ugyanis remek búvóhelyül szolgáltak a horvát kalózok kicsi, mozgékony hajói számára is, akik rejtett öblökből leselkedve várták a kínálkozó alkalmat, hogy lecsapjanak a velencei gályákra és elrabolják értékes rakományukat.

Velence másfél évszázadon keresztül szakadatlan harcban állt a kalózokkal.

Orseolo Péter, az éles eszű dózse felismerte, hogy a Köztársaság jövője a tengeri kereskedelem sikerén áll vagy bukik, így legfontosabb feladatának tekintette, hogy megtisztítsa az Adriai hajózási útvonalat a horvát kalózoktól, és biztonságossá tegye a kereskedőhajók útvonalát. Hajóhadat épített, hogy felszámolja a kalózok jelentette fenyegetést.

A dózse hadba vonulásakor rendezett szertartáson a püspök átadott a dózsénak egy győzelmi zászlót, talán az elsőt, amelyen Szent Márk oroszlánja volt látható – vörös háttér előtt haragos aranyszínben, szárnyakkal és koronásan: mancsai között tartva a nyitott Szentírást.

A haderővel aztán végighajózott a part mentén, mire a látványos flotta erejétől tartva sorra hódoltak be a városok, többek között Parenzo (Porec), Ossero (Osor), és Pola (Pula), valamint ekkor került először Velencei fennhatóság alá Zára is.  Ezért találkozhatunk nemcsak Zárában, hanem Dalmácia más városaiban is a város jelképével, a szárnyas oroszlánnal, ami büszkén hirdeti Velence egykori fennhatóságát …

… és hirdeti páratlan stratégiai és diplomáciai képességeit is, ami segítette őket nemcsak Dalmácia, hanem a Földközi-tenger keleti medencéje feletti irányítás megszerzésében is.

A dalmát partmenti városokkal ellentétben a kalózok nem adták magukat egykönnyen, a Neretva torkolatvidékén makacsul tartották magukat.

A legkeményebb ellenállásba Lagosta (ma: Lastovo) szigetén ütközött a velencei haderő, ahol a kalózok  bevehetetlennek hitt erődítményükben várták a támadást. Habár a velenceiek első támadásai kudarcba fulladtak, végül mégis diadalt arattak. Az első, eredménytelen támadások után ugyanis cselhez folyamodtak: a frontális támadás helyett egy kis csapat az erőd feletti erdőn át megtámadta az ivóvíz ellátást biztosító tornyokat, megadásra kényszerítve a védőket, akiket láncra verve hurcoltak el a velenceiek.

A kalózok jelentette fenyegetés megszűnt, és ettől a győzelemtől kezdve a mindenkori dózse a ’Dux Dalmatiae’, Dalmácia ura rangjelölést is viselte.

A Földközi-tenger „kalmárköztársasága” előtt megnyílt az út, hogy a tengeri kereskedelem révén mesés gazdagságra tegyen szert és kiterjessze befolyását az egész térségre.

A megsarcolt, behódolt tengerparti városok persze időről időre fellázadtak függetlenségükért. Zára például többször is lerázta magáról Velence fennhatóságát. Többek között 1181-ben III. Béla magyar király segítségével, akinek uralma alá került. De a Velencétől való függetlenség nem volt tartós, egyedül csak Raguza, azaz Dubrovnik tudta mindvégig megőrizni önállóságát.

Zára stratégiai jelentőségű földrajzi fekvése és gazdagsága miatt a kereskedőállam figyelmének középpontjában állt. És furcsa módon éppen egy keresztes hadjárat segítette Velencét a város leigázásában.

A tengerészek tapasztalata és a hajózás, hajógyártás mesterségének ismerete nemcsak a tengeri kereskedelemben volt előnyös Velence számára.

1201 nagyböjtjének napjaiban 6 francia lovag érkezett, akik III. Ince pápa kérésére keresték fel a velenceieket. A pápa keresztes hadjáratot szervezett a Szentföld visszahódítására. Miután a korábbi keresztes hadak csúfos vereségeket szenvedtek a szárazföldön, nyilvánvalóvá vált, hogy az akció csakis a tengerről érkező hadjárattal lehet eredményes. A pápának és a keresztes seregnek szüksége volt egy tengerésznépre, akik megfelelő tapasztalattal és szakértelemmel, valamint erőforrásokkal és technikával rendelkeznek ahhoz, hogy áthajózzák a keresztes sereget a Földközi-tenger keleti medencéjébe. Nem véletlen tehát, hogy a pápai követek útja épp ide, a kereskedővárosba vezetett.

Enrico Dandolo, a vak dózse óriási lehetőséget látott a pápától kapott megbízásban, egyúttal hatalmas kockázatokat is. A tervek szerint mintegy 30 ezer főből álló keresztes sereg elszállításához elegendő hajóflotta építése ugyan másfél évre minden kapacitásukat lekötötte, azonban az agyafúrt dózse a megállapodás feltételeként szabta, hogy minden tengeren és szárazföldön pénzben és földben megszerzett zsákmány fele a várost illeti mindaddig, amíg szövetségük tart, cserébe nagylelkűen felajánlotta 50 hadi gálya megépítésén a város saját költségén. Ezen felül pedig 94 ezer márkát (amit később 85 ezer márkára tudtak lefaragni a pápai követek) kért a pápától a jelentős létszámú sereg áthajózásán felül az egy éven át tartó ellátásért cserébe.

A pápa és keresztes hadurai számításaiba azonban súlyos hiba csúszott. A tervezett 30 ezer fős seregnek csak töredéke érkezett meg végül Velencébe, ők is jelentős késéssel, így a városállamnak ígért pénz nem gyűlt össze maradéktalanul.

A dózse, aki becsapva érezte magát, úgy határozott, hogy addig nem hajózza el a keresztes sereget, amíg a tartozást ki nem egyenlítik. A „foglyul ejtett” haderő a lagúnákon, a várostól távolabb táborozott le, ahol feszült várakozás vette kezdetét. A főurak kétségbeesett pénzgyűjtése során már saját értékeiket is zálogba adták a városnak, de még így is hiányzott 34 ezer márka – 9 tonna ezüst. A hadsereg pedig várt az indulásra.

A már már lázadásig fajult helyzet feloldása érdekében a dózse tanácskozást hívott össze, ahol két megoldási lehetőséget vázoltak fel: vagy el sem indulnak a keresztes sereggel, és megtartják a már kifizetett 51 ezer márkát, vagy elindulnak, és az útközben ejtett hadizsákmányból egyenlítik ki a tartozást. Előbbi javaslat elfogadása esetén a dózse úgy érezte, hogy az egész keresztény világot magára haragítaná, így végül az utóbbi mellett döntött. Színpadiasan állt ki a Szent Márk téren gyülekező tömeg elé, hogy bejelentse: elhajózzák a keresztes haderőt kérésük szerint, mi több, idős kora ellenére (ekkor 90 éves volt) ő is harcolni fog és vezeti a velencei sereget őket életre halálra.

De a színpadias kinyilatkoztatás mögött egészen racionális érdekek húzódtak meg: a dózse figyelme a dalmát városokra, azok stratégiai jelentőségére és gazdagságára irányult.

Mivel Orseolo Péter 1000 környékén lezajlott ’hódítása’ óta a Záraiak – III. Béla királyunk segítségével- függetlenedtek Velencétől, a dózse megszegettnek találta a város korábban tett hűbéresküjét. Ami még ennél is rosszabb volt: összeszűrték a levet Pisával, Velence tengeri vetélytársával.

A történelmi kutatások tanúsága szerint a dózsénak esze ágában sem volt úgy végig hajózni az Adrián a keresztes sereggel, hogy ne tanítaná móresre az engedetlen záraiakat.

Feltett szándéka volt, hogy az összeverbuvált keresztes flottát az ő óriási tengeri haderejükkel felhasználják az Adriai-tenger felső részére kiterjesztett hatalmuk megszilárdítására, az engedetlen városok megrendszabályozására, a kalózok letörésére és a tengerjárók megadóztatására.

A keresztes hadurakkal zárt ajtók mögött folytatott tárgyalások során úgy találta a dolgot, hogy az év e késői szakában már nem tanácsos keletre hajózni, ám a velenceiek a 34 ezer márka adósság törlesztésének elhalasztását sokkal könnyebb szívvel vennék tudomásul, ha ők viszont segítenének Zárát térdre kényszeríteni. A hadurak, akiknek vállára a 34 ezer márka tartozás nehezedett és akik ezért attól tartottak, hogy az egész keresztes hadjárat kudarcba fullad, elfogadták a javaslatot.

A játszma rendkívül ellentmondásos helyzetet szült: A keresztes hadjárat első célpontja a keresztény és katolikus Zára város lett, amelynek akkori magyar ura, Imre herceg maga is felöltötte a keresztet. Vagyis a dózse elérte, hogy a keresztes haderő egy másik keresztest kísérelt megtámadni.

A gyülekező hadak soraiban valahogy felröppent a hír, hogy mire készül a dózse. A hadjárat névleges vezére, Montferrati Bonifác kihátrált az első, Zára ellen induló küldetés vezetése elől – nyilvánvalóan nem kívánta szolgálni Velence hódító célját. Ekkor az egész keresztes vállalkozás két tűz közé került: vagy Zára ellen indul, vagy vezető nélkül széthullik a sereg és a negyedik keresztes hadjárat, ahogyan az előző három is, csúfosan elbukik.

Zára tehát áldozatul esett a Velencei Köztársaság hódító törekvéseinek. Habár a városállam egész eddigi története nagy tengerészeti vállalkozások füzére volt, ezek egyike sem segítette elő oly mértékben a Köztársaság tengeri birodalommá válását, mint a negyedik keresztes hadjárat indulása, melynek első összecsapásában – a dózse fondorlatosságának eredményeként – Zárát kényszerítették ismét fennhatóságuk alá.

Velence szemében mindez a hűbéri jogok törvényes megerősítése volt. Dél felé hajózva térdre kényszerítették Mugliát és Triesztet, adófizetésre kényszerítették Isztriát, Dalmáciát és Szlavóniát.

Zára kikötőjébe Szent Márton ünnepén hajóztak be, és felkészültek a város bevételére. A várfalakról figyelő záraiak elrettentek a hatalmas haderő láttán és a megadás mellett döntöttek. Szerencsétlenségükre azonban a város végül nem kerülte el az ostromot.

A pápa, értesülve a velenceiek tervéről, kiátkozással fenyegető levelet küldött követével Zárába. A pápai átoktól félő francia hadurak pedig nem akartak a velenceiek oldalán, keresztény város ellen harcolni. Egy lovag a várfalak előtt hangos kiáltással adta a városlakók tudtára: ha a velenceiekkel szemben meg tudják védeni magatokat, akkor megmenekülnek. Ebben bízva a zárai követek -akiket a dózséval való béke tárgyalások miatt küldtek a velenceiekhez- sarkon fordultak, és hazamentek, a város pedig felkészült, hogy megvédje magát.

 A dózse azonban sarokba szorította keresztes szövetségeseit: emlékeztette őket korábbi megállapodásukra, az adósságra, aminek törlesztését csak azért engedte elhalasztani, mert a hadurak segítséget ígértek a velenceieknek a zsákmány szerzésben. A keresztény hadsereg vezetői a pápai kiátkozás és a velenceiek felé tett ígéretük között örlődve végül harcba szálltak Zára ellen Velence oldalán, a város pedig a keresztesek óriási túlereje ellen – annak ellenére, hogy Dalmácia egyik legerősebb erődrendszere védte a várost –  nem volt képes kitartani. A keresztes hadurak teljesen kifosztották.

A kereskedőállam számára kulcsfontosságú kikötőváros egészen a XVI. századig velencei fennhatóság alatt állt, ami természetesen a város kultúrájára, építészetére is hatással volt. Ezért díszeleg Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a főkapu boltíve felett, néhány épületen és közkúton városszerte. Szerencsére nemcsak a háborúval, hanem az építészettel is nyomot hagyott a kereskedőállam Zára életében. Velence mindvégig hűbérbirtokként kezelte, adókkal sújtotta a várost, ami érthető okokból vállalta szívesebben a magyar fennhatóságot. a Magyar Királyság ugyanis sokkal nagyobb önállóságot engedett Zárának, és inkább szövetségesnek, mint hűbér birtoknak tekintette a várost.

Velence azonban erősebb volt, a magyar uralom lassan visszaszorult. Hanem a Velencei uralom sem tartott örökké – a történelem könyvekből tudjuk, hogy az Oszmán Birodalom még Velence hatalmát is felülmúlta, és a Balkánt lassanként bekebelezve, Zára városát sem kímélte a szultán. Így egyik hűbéres uralkodó karmai közül került a másikéba, és a függő viszony még évszázadokig tartott. De a város viharos, háborúkkal tarkított történelme alatt a városban megmaradtak az emlékek, amik a velencei kort idézik.

 

Tudnivalók és jelentkezés

 

Indulási helyszín: Vir sziget (előzetes megbeszélés szerint Zárában is találkozhatunk)

Időtartam: 1,5 óra (16:00 – 17:30 óra között)

A városnézés díja: 100 kuna / fő (minimum 3 fő)

Egyéb tudnivalók:

  • Városnézés után vendégül látunk egy finom kávéra és fagyira a város legjobb fagyizójában a Szent Anasztáz templom mellett
  • A zárai városnézés mellett szívesen ajánljuk Nin óvárosának meglátogatását is

Kedvet kaptatok? Tartsatok velünk:

3 + 11 =