Velence másfél évszázadon keresztül szakadatlan harcban állt a kalózokkal.

Orseolo Péter, az éles eszű dózse felismerte, hogy a Köztársaság jövője a tengeri kereskedelem sikerén áll vagy bukik, így legfontosabb feladatának tekintette, hogy megtisztítsa az Adriai hajózási útvonalat a horvát kalózoktól, és biztonságossá tegye a kereskedőhajók útvonalát. Hajóhadat épített, hogy felszámolja a kalózok jelentette fenyegetést.

A dózse hadba vonulásakor rendezett szertartáson a püspök átadott a dózsénak egy győzelmi zászlót, talán az elsőt, amelyen Szent Márk oroszlánja volt látható – vörös háttér előtt haragos aranyszínben, szárnyakkal és koronásan: mancsai között tartva a nyitott Szentírást.

A kalózok jelentette fenyegetés megszűnt, és ettől a győzelemtől kezdve a mindenkori dózse a ’Dux Dalmatiae’, Dalmácia ura rangjelölést is viselte.

A Földközi-tenger „kalmárköztársasága” előtt megnyílt az út, hogy a tengeri kereskedelem révén mesés gazdagságra tegyen szert és kiterjessze befolyását az egész térségre.

A megsarcolt, behódolt tengerparti városok persze időről időre fellázadtak függetlenségükért. Zára például többször is lerázta magáról Velence fennhatóságát. Többek között 1181-ben III. Béla magyar király segítségével, akinek uralma alá került. De a Velencétől való függetlenség nem volt tartós, egyedül csak Raguza, azaz Dubrovnik tudta mindvégig megőrizni önállóságát.

A pápa és keresztes hadurai számításaiba azonban súlyos hiba csúszott. A tervezett 30 ezer fős seregnek csak töredéke érkezett meg végül Velencébe, ők is jelentős késéssel, így a városállamnak ígért pénz nem gyűlt össze maradéktalanul.

A dózse, aki becsapva érezte magát, úgy határozott, hogy addig nem hajózza el a keresztes sereget, amíg a tartozást ki nem egyenlítik. A „foglyul ejtett” haderő a lagúnákon, a várostól távolabb táborozott le, ahol feszült várakozás vette kezdetét. A főurak kétségbeesett pénzgyűjtése során már saját értékeiket is zálogba adták a városnak, de még így is hiányzott 34 ezer márka – 9 tonna ezüst. A hadsereg pedig várt az indulásra.

A már már lázadásig fajult helyzet feloldása érdekében a dózse tanácskozást hívott össze, ahol két megoldási lehetőséget vázoltak fel: vagy el sem indulnak a keresztes sereggel, és megtartják a már kifizetett 51 ezer márkát, vagy elindulnak, és az útközben ejtett hadizsákmányból egyenlítik ki a tartozást. Előbbi javaslat elfogadása esetén a dózse úgy érezte, hogy az egész keresztény világot magára haragítaná, így végül az utóbbi mellett döntött. Színpadiasan állt ki a Szent Márk téren gyülekező tömeg elé, hogy bejelentse: elhajózzák a keresztes haderőt kérésük szerint, mi több, idős kora ellenére (ekkor 90 éves volt) ő is harcolni fog és vezeti a velencei sereget őket életre halálra.

De a színpadias kinyilatkoztatás mögött egészen racionális érdekek húzódtak meg: a dózse figyelme a dalmát városokra, azok stratégiai jelentőségére és gazdagságára irányult.

Mivel Orseolo Péter 1000 környékén lezajlott ’hódítása’ óta a Záraiak – III. Béla királyunk segítségével- függetlenedtek Velencétől, a dózse megszegettnek találta a város korábban tett hűbéresküjét. Ami még ennél is rosszabb volt: összeszűrték a levet Pisával, Velence tengeri vetélytársával.

A történelmi kutatások tanúsága szerint a dózsénak esze ágában sem volt úgy végig hajózni az Adrián a keresztes sereggel, hogy ne tanítaná móresre az engedetlen záraiakat.

Feltett szándéka volt, hogy az összeverbuvált keresztes flottát az ő óriási tengeri haderejükkel felhasználják az Adriai-tenger felső részére kiterjesztett hatalmuk megszilárdítására, az engedetlen városok megrendszabályozására, a kalózok letörésére és a tengerjárók megadóztatására.

A keresztes hadurakkal zárt ajtók mögött folytatott tárgyalások során úgy találta a dolgot, hogy az év e késői szakában már nem tanácsos keletre hajózni, ám a velenceiek a 34 ezer márka adósság törlesztésének elhalasztását sokkal könnyebb szívvel vennék tudomásul, ha ők viszont segítenének Zárát térdre kényszeríteni. A hadurak, akiknek vállára a 34 ezer márka tartozás nehezedett és akik ezért attól tartottak, hogy az egész keresztes hadjárat kudarcba fullad, elfogadták a javaslatot.

A játszma rendkívül ellentmondásos helyzetet szült: A keresztes hadjárat első célpontja a keresztény és katolikus Zára város lett, amelynek akkori magyar ura, Imre herceg maga is felöltötte a keresztet. Vagyis a dózse elérte, hogy a keresztes haderő egy másik keresztest kísérelt megtámadni.

A gyülekező hadak soraiban valahogy felröppent a hír, hogy mire készül a dózse. A hadjárat névleges vezére, Montferrati Bonifác kihátrált az első, Zára ellen induló küldetés vezetése elől – nyilvánvalóan nem kívánta szolgálni Velence hódító célját. Ekkor az egész keresztes vállalkozás két tűz közé került: vagy Zára ellen indul, vagy vezető nélkül széthullik a sereg és a negyedik keresztes hadjárat, ahogyan az előző három is, csúfosan elbukik.

Zára tehát áldozatul esett a Velencei Köztársaság hódító törekvéseinek. Habár a városállam egész eddigi története nagy tengerészeti vállalkozások füzére volt, ezek egyike sem segítette elő oly mértékben a Köztársaság tengeri birodalommá válását, mint a negyedik keresztes hadjárat indulása, melynek első összecsapásában – a dózse fondorlatosságának eredményeként – Zárát kényszerítették ismét fennhatóságuk alá.

 A dózse azonban sarokba szorította keresztes szövetségeseit: emlékeztette őket korábbi megállapodásukra, az adósságra, aminek törlesztését csak azért engedte elhalasztani, mert a hadurak segítséget ígértek a velenceieknek a zsákmány szerzésben. A keresztény hadsereg vezetői a pápai kiátkozás és a velenceiek felé tett ígéretük között örlődve végül harcba szálltak Zára ellen Velence oldalán, a város pedig a keresztesek óriási túlereje ellen – annak ellenére, hogy Dalmácia egyik legerősebb erődrendszere védte a várost –  nem volt képes kitartani. A keresztes hadurak teljesen kifosztották.

A kereskedőállam számára kulcsfontosságú kikötőváros egészen a XVI. századig velencei fennhatóság alatt állt, ami természetesen a város kultúrájára, építészetére is hatással volt. Ezért díszeleg Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a főkapu boltíve felett, néhány épületen és közkúton városszerte. Szerencsére nemcsak a háborúval, hanem az építészettel is nyomot hagyott a kereskedőállam Zára életében. Velence mindvégig hűbérbirtokként kezelte, adókkal sújtotta a várost, ami érthető okokból vállalta szívesebben a magyar fennhatóságot. a Magyar Királyság ugyanis sokkal nagyobb önállóságot engedett Zárának, és inkább szövetségesnek, mint hűbér birtoknak tekintette a várost.

Velence azonban erősebb volt, a magyar uralom lassan visszaszorult. Hanem a Velencei uralom sem tartott örökké – a történelem könyvekből tudjuk, hogy az Oszmán Birodalom még Velence hatalmát is felülmúlta, és a Balkánt lassanként bekebelezve, Zára városát sem kímélte a szultán. Így egyik hűbéres uralkodó karmai közül került a másikéba, és a függő viszony még évszázadokig tartott. De a város viharos, háborúkkal tarkított történelme alatt a városban megmaradtak az emlékek, amik a velencei kort idézik.