Velence másfél évszázadon keresztül szakadatlan harcban állt a kalózokkal.

Orseolo Péter, az éles esz? dózse felismerte, hogy a Köztársaság jöv?je a tengeri kereskedelem sikerén áll vagy bukik, így legfontosabb feladatának tekintette, hogy megtisztítsa az Adriai hajózási útvonalat a horvát kalózoktól, és biztonságossá tegye a keresked?hajók útvonalát. Hajóhadat épített, hogy felszámolja a kalózok jelentette fenyegetést.

A dózse hadba vonulásakor rendezett szertartáson a püspök átadott a dózsénak egy gy?zelmi zászlót, talán az els?t, amelyen Szent Márk oroszlánja volt látható – vörös háttér el?tt haragos aranyszínben, szárnyakkal és koronásan: mancsai között tartva a nyitott Szentírást.

A kalózok jelentette fenyegetés megsz?nt, és ett?l a gy?zelemt?l kezdve a mindenkori dózse a ’Dux Dalmatiae’, Dalmácia ura rangjelölést is viselte.

A Földközi-tenger „kalmárköztársasága” el?tt megnyílt az út, hogy a tengeri kereskedelem révén mesés gazdagságra tegyen szert és kiterjessze befolyását az egész térségre.

A megsarcolt, behódolt tengerparti városok persze id?r?l id?re fellázadtak függetlenségükért. Zára például többször is lerázta magáról Velence fennhatóságát. Többek között 1181-ben III. Béla magyar király segítségével, akinek uralma alá került. De a Velencét?l való függetlenség nem volt tartós, egyedül csak Raguza, azaz Dubrovnik tudta mindvégig meg?rizni önállóságát.

A pápa és keresztes hadurai számításaiba azonban súlyos hiba csúszott. A tervezett 30 ezer f?s seregnek csak töredéke érkezett meg végül Velencébe, ?k is jelent?s késéssel, így a városállamnak ígért pénz nem gy?lt össze maradéktalanul.

A dózse, aki becsapva érezte magát, úgy határozott, hogy addig nem hajózza el a keresztes sereget, amíg a tartozást ki nem egyenlítik. A „foglyul ejtett” hader? a lagúnákon, a várostól távolabb táborozott le, ahol feszült várakozás vette kezdetét. A f?urak kétségbeesett pénzgy?jtése során már saját értékeiket is zálogba adták a városnak, de még így is hiányzott 34 ezer márka – 9 tonna ezüst. A hadsereg pedig várt az indulásra.

A már már lázadásig fajult helyzet feloldása érdekében a dózse tanácskozást hívott össze, ahol két megoldási lehet?séget vázoltak fel: vagy el sem indulnak a keresztes sereggel, és megtartják a már kifizetett 51 ezer márkát, vagy elindulnak, és az útközben ejtett hadizsákmányból egyenlítik ki a tartozást. El?bbi javaslat elfogadása esetén a dózse úgy érezte, hogy az egész keresztény világot magára haragítaná, így végül az utóbbi mellett döntött. Színpadiasan állt ki a Szent Márk téren gyülekez? tömeg elé, hogy bejelentse: elhajózzák a keresztes hader?t kérésük szerint, mi több, id?s kora ellenére (ekkor 90 éves volt) ? is harcolni fog és vezeti a velencei sereget ?ket életre halálra.

De a színpadias kinyilatkoztatás mögött egészen racionális érdekek húzódtak meg: a dózse figyelme a dalmát városokra, azok stratégiai jelent?ségére és gazdagságára irányult.

Mivel Orseolo Péter 1000 környékén lezajlott ’hódítása’ óta a Záraiak – III. Béla királyunk segítségével- függetlenedtek Velencét?l, a dózse megszegettnek találta a város korábban tett h?béresküjét. Ami még ennél is rosszabb volt: összesz?rték a levet Pisával, Velence tengeri vetélytársával.

A történelmi kutatások tanúsága szerint a dózsénak esze ágában sem volt úgy végig hajózni az Adrián a keresztes sereggel, hogy ne tanítaná móresre az engedetlen záraiakat.

Feltett szándéka volt, hogy az összeverbuvált keresztes flottát az ? óriási tengeri haderejükkel felhasználják az Adriai-tenger fels? részére kiterjesztett hatalmuk megszilárdítására, az engedetlen városok megrendszabályozására, a kalózok letörésére és a tengerjárók megadóztatására.

A keresztes hadurakkal zárt ajtók mögött folytatott tárgyalások során úgy találta a dolgot, hogy az év e kés?i szakában már nem tanácsos keletre hajózni, ám a velenceiek a 34 ezer márka adósság törlesztésének elhalasztását sokkal könnyebb szívvel vennék tudomásul, ha ?k viszont segítenének Zárát térdre kényszeríteni. A hadurak, akiknek vállára a 34 ezer márka tartozás nehezedett és akik ezért attól tartottak, hogy az egész keresztes hadjárat kudarcba fullad, elfogadták a javaslatot.

A játszma rendkívül ellentmondásos helyzetet szült: A keresztes hadjárat els? célpontja a keresztény és katolikus Zára város lett, amelynek akkori magyar ura, Imre herceg maga is felöltötte a keresztet. Vagyis a dózse elérte, hogy a keresztes hader? egy másik keresztest kísérelt megtámadni.

A gyülekez? hadak soraiban valahogy felröppent a hír, hogy mire készül a dózse. A hadjárat névleges vezére, Montferrati Bonifác kihátrált az els?, Zára ellen induló küldetés vezetése el?l – nyilvánvalóan nem kívánta szolgálni Velence hódító célját. Ekkor az egész keresztes vállalkozás két t?z közé került: vagy Zára ellen indul, vagy vezet? nélkül széthullik a sereg és a negyedik keresztes hadjárat, ahogyan az el?z? három is, csúfosan elbukik.

Zára tehát áldozatul esett a Velencei Köztársaság hódító törekvéseinek. Habár a városállam egész eddigi története nagy tengerészeti vállalkozások füzére volt, ezek egyike sem segítette el? oly mértékben a Köztársaság tengeri birodalommá válását, mint a negyedik keresztes hadjárat indulása, melynek els? összecsapásában – a dózse fondorlatosságának eredményeként – Zárát kényszerítették ismét fennhatóságuk alá.

 A dózse azonban sarokba szorította keresztes szövetségeseit: emlékeztette ?ket korábbi megállapodásukra, az adósságra, aminek törlesztését csak azért engedte elhalasztani, mert a hadurak segítséget ígértek a velenceieknek a zsákmány szerzésben. A keresztény hadsereg vezet?i a pápai kiátkozás és a velenceiek felé tett ígéretük között örl?dve végül harcba szálltak Zára ellen Velence oldalán, a város pedig a keresztesek óriási túlereje ellen – annak ellenére, hogy Dalmácia egyik leger?sebb er?drendszere védte a várost –  nem volt képes kitartani. A keresztes hadurak teljesen kifosztották.

A keresked?állam számára kulcsfontosságú kiköt?város egészen a XVI. századig velencei fennhatóság alatt állt, ami természetesen a város kultúrájára, építészetére is hatással volt. Ezért díszeleg Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a f?kapu boltíve felett, néhány épületen és közkúton városszerte. Szerencsére nemcsak a háborúval, hanem az építészettel is nyomot hagyott a keresked?állam Zára életében. Velence mindvégig h?bérbirtokként kezelte, adókkal sújtotta a várost, ami érthet? okokból vállalta szívesebben a magyar fennhatóságot. a Magyar Királyság ugyanis sokkal nagyobb önállóságot engedett Zárának, és inkább szövetségesnek, mint h?bér birtoknak tekintette a várost.

Velence azonban er?sebb volt, a magyar uralom lassan visszaszorult. Hanem a Velencei uralom sem tartott örökké – a történelem könyvekb?l tudjuk, hogy az Oszmán Birodalom még Velence hatalmát is felülmúlta, és a Balkánt lassanként bekebelezve, Zára városát sem kímélte a szultán. Így egyik h?béres uralkodó karmai közül került a másikéba, és a függ? viszony még évszázadokig tartott. De a város viharos, háborúkkal tarkított történelme alatt a városban megmaradtak az emlékek, amik a velencei kort idézik.