Miről mesél a zárai oroszlán?

Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a nyitott Szentírást tartva hirdeti a békét, és közben jelzi, hogy kész a háborúra…

Az Adria túloldalán, a lagúnák védelmében megbújó Velence számára – termőföldek és nyersanyagok híján – a tengeri kereskedelem jelentette az egyetlen lehetőséget a felemelkedésre. Konstantinápolyhoz és Egyiptomhoz már az ezredforduló táján szoros kereskedelmi szálak fűzték, hozzájuk pedig az Adrián keresztül vezetett az út.

Méghozzá Dalmácia szigetvilága mentén,  hiszen a velencei gályák a part menti szigetek közötti zegzugos vízi utakon haladva védelmet élveztek a tenger kiszámíthatatlan szeleitől: a sirokkótól, a bórától, a misztráltól, és használhatták a biztonságos kikötőket is.

Azonban nemcsak az időjárás és a tenger szeszélyei fenyegették a szigetek között közlekedő hajókat, a szigetek ugyanis remek búvóhelyül szolgáltak a horvát kalózok kicsi és mozgékony hajói számára is, akik rejtett öblökből leselkedve várták a kínálkozó alkalmat, hogy lecsapjanak a velencei gályákra és elrabolják értékes rakományukat.

Velence másfél évszázadon keresztül szakadatlan harcban állt a kalózokkal.

A haderővel aztán végighajózott a part mentén, mire a látványos flotta erejétől tartva sorra hódoltak be a városok, többek között Parenzo (Poreč), Ossero (Osor), és Pola (Pula), valamint ekkor került először Velencei fennhatóság alá Zára is.  Ezért találkozhatunk nemcsak Zárában, hanem Dalmácia más városaiban is a város jelképével, a szárnyas oroszlánnal, ami büszkén hirdeti Velence egykori fennhatóságát, és hirdeti páratlan stratégiai és diplomáciai képességeit is, ami segítette őket nemcsak Dalmácia, hanem a Földközi-tenger keleti medencéje feletti irányítás megszerzésében is.

A dalmát partmenti városokkal ellentétben a kalózok nem adták meg magukat egykönnyen. A Neretva folyó torkolatvidékét védelmező erődrendszerük egyikén, a mai Lastovo szigeten (akkori nevén Lagosta) makacsul tartották magukat.

Habár a velenceiek első támadásai kudarcba fulladtak, végül mégis diadalt arattak. Az első, eredménytelen támadások után ugyanis cselhez folyamodva a frontális támadás helyett az erőd feletti erdőn át megtámadták az ivóvíz ellátást biztosító tornyokat, megadásra kényszerítve a védőket, akiket láncra verve hurcoltak el a velenceiek.

A megsarcolt, behódolt tengerparti városok persze időről időre fellázadtak függetlenségükért. Zára például többször is lerázta magáról Velence fennhatóságát. Többek között 1181-ben III. Béla magyar király segítségével, akinek uralma alá került. De a Velencétől való függetlenség nem volt tartós: egyedül csak Raguza, azaz Dubrovnik tudta mindvégig megőrizni önállóságát.

A tengerészek tapasztalata és a hajózás, hajógyártás mesterségének ismerete nemcsak a tengeri kereskedelemben volt előnyös Velence számára.

1201 nagyböjtjének napjaiban 6 francia lovag érkezett, akik III. Ince pápa kérésére keresték fel a velenceieket. A pápa ugyanis keresztes hadjáratot szervezett a Szentföld visszahódítására. Miután a korábbi keresztes hadak csúfos vereségeket szenvedtek a szárazföldön, nyilvánvalóvá vált, hogy az akció csakis a tengerről érkező hadjárattal lehet eredményes. A pápának és a keresztes seregnek szüksége volt egy tengerésznépre, akik megfelelő tapasztalattal és szakértelemmel, valamint erőforrásokkal és technikával rendelkeznek ahhoz, hogy áthajózzák a keresztes sereget a Földközi-tenger keleti medencéjébe. Nem véletlen tehát, hogy a pápai követek útja épp ide, a kereskedővárosba vezetett.

A pápa és keresztes hadurai számításaiba azonban súlyos hiba csúszott. A tervezett 30 ezer fős seregnek csak töredéke érkezett meg végül Velencébe, ők is jelentős késéssel, így a városállamnak ígért pénz nem gyűlt össze maradéktalanul.

A dózse, aki becsapva érezte magát, úgy határozott, hogy addig szó sem lehet a sereg útnak indításáról, amíg a tartozást ki nem egyenlítik. A „foglyul ejtett”, városból kiebrudalt haderő a lagúnákon, a várostól távolabb táborozott le, és feszülten várakozott a helyzet rendezésére. A főurak kétségbeesett pénzgyűjtése során már saját értékeiket is zálogba adták a városnak, de még így is hiányzott 34 ezer márka – 9 tonna ezüst. A hadsereg soraiban pedig egyre nőtt az elégedetlenség. 

A már már lázadásig fajult helyzet feloldása érdekében a dózse tanácskozást hívott össze, ahol két megoldási lehetőséget vázoltak fel: vagy el sem indulnak a keresztes sereggel, és megtartják a már kifizetett 51 ezer márkát, vagy elindulnak, és az útközben ejtett hadizsákmányból egyenlítik ki a tartozást. 

De a színpadias kinyilatkoztatás mögött egészen más érdekek húzódtak meg, mint a keresztes hadjárat támogatása: a dózse figyelme a dalmát városokra, azok stratégiai jelentőségére és gazdagságára irányult.

Mivel Orseolo Péter 1000 környékén lezajlott ’hódítása’ óta a Záraiak – III. Béla királyunk segítségével- függetlenedtek Velencétől, a dózse megszegettnek találta a város korábban tett hűbéresküjét. Ami még ennél is nagyobb vétség volt, hogy Zára lakói összeszűrték a levet Pisával, Velence ősrégi tengeri vetélytársával.

A történelmi kutatások tanúsága szerint a dózsénak esze ágában sem volt úgy végig hajózni az Adrián a keresztes sereggel, hogy ne tanítaná móresre az engedetlen záraiakat.

Feltett szándéka volt, hogy az összeverbuvált keresztes flottát az ő óriási tengeri haderejükkel felhasználják az Adriai-tenger felső részére kiterjesztett hatalmuk megszilárdítására, az engedetlen városok megrendszabályozására, a kalózok letörésére és a tengerjárók megadóztatására.

A játszma rendkívül ellentmondásos helyzetet szült: A keresztes hadjárat első célpontja a keresztény és katolikus Zára város lett, amelynek akkori magyar ura, Imre herceg maga is felöltötte a keresztet. Vagyis a Velencei hajókon érkező keresztes haderő egy másik keresztény várost kísérelt meg megtámadni.

A gyülekező hadak soraiban valahogy felröppent a hír, hogy mire készül a dózse. A hadjárat névleges vezére, Montferrati Bonifác kihátrált az első, Zára ellen induló küldetés vezetése elől – nyilvánvalóan nem kívánta szolgálni Velence hódító célját.

Az egész keresztes vállalkozás két tűz közé került: vagy Zára ellen indul, vagy vezető nélkül széthullik a sereg és a negyedik keresztes hadjárat, ahogyan az előző három is, csúfosan elbukik.

Habár Velence egész addigi története nagy tengerészeti vállalkozások füzére volt, ezek egyike sem segítette elő oly mértékben a Köztársaság tengeri birodalommá válását, mint a negyedik keresztes hadjárat indulása, melynek első összecsapásában – a dózse fondorlatosságának eredményeként – Zárát kényszerítették ismét fennhatóságuk alá.

Velence szemében mindez a hűbéri jogok törvényes megerősítése volt. Dél felé hajózva térdre kényszerítették Mugliát és Triesztet, adófizetésre kényszerítették Isztriát, Dalmáciát és Szlavóniát.

Zára kikötőjébe Szent Márton ünnepén hajóztak be, és felkészültek a város bevételére. A várfalakról figyelő záraiak elrettentek a hatalmas haderő láttán és a megadás mellett döntöttek.

Szerencsétlenségükre azonban a város végül nem kerülte el az ostromot.

A kereskedőállam számára kulcsfontosságú kikötőváros egészen a XVI. századig Velence fennhatósága alatt állt. Ezért díszeleg Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a főkapu boltíve felett, néhány épületen és közkutakon is, városszerte. Velence mindvégig hűbérbirtokként kezelte, adókkal sújtotta a várost, így lakói érthető okokból szívesebben vállalták a magyar fennhatóságot, hiszen a Magyar Királyság nagyobb önállóságot engedett Zárának, és inkább szövetségesnek, mint hűbérbirtokának tekintette a várost.

Velence azonban erősebb volt, a magyar uralom lassan visszaszorult. Hanem a Velencei uralom sem tartott örökké – a történelem könyvekből tudjuk, hogy az Oszmán Birodalom még Velence hatalmát is felülmúlta, és a Balkánt lassanként bekebelezve, Zára városát sem kímélte a szultán. Így egyik hűbéres uralkodó karmai közül került a másikéba, és a függő viszony még évszázadokig tartott. De a város viharos, háborúkkal tarkított történelme alatt a városban megmaradtak az emlékek, amik a velencei kort idézik.