Miről mesél a zárai oroszlán?
Biztosan te is többször átsétáltál már Zára főkapuján, de vajon elgondolkodtál-e már azon, hogy miért díszíti egy nyitott könyvet tartó szárnyas oroszlán a kaput?
Az oroszlánnak látszólag semmi köze nincs Dalmáciához, hiszen az egykori Velencei Köztársaság jelképe volt. Ha jártál már Velencében, ismerős lehet Szent Márk szárnyas oroszlánja.
Kíváncsi vagy rá, hogyan és miért került Dalmáciába?
Ha a Tengeri orgonát, a Napüdvözletet vagy a Szent Donát templomot már sokszor láttad, és valami új dolgot fedeznél fel a városban, tarts velünk: elmeséljük a város középkori történetének egyik fejezetét, amikor Velencei hajók sorakoztak Zára kikötőjében.
Velence és a horvát kalózok… hogyan kezdődött?

Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a nyitott Szentírást tartva hirdeti a békét, és közben jelzi, hogy kész a háborúra…
Az Adria túloldalán, a lagúnák védelmében megbújó Velence számára – termőföldek és nyersanyagok híján – a tengeri kereskedelem jelentette az egyetlen lehetőséget a felemelkedésre. Konstantinápolyhoz és Egyiptomhoz már az ezredforduló táján szoros kereskedelmi szálak fűzték, hozzájuk pedig az Adrián keresztül vezetett az út.
Méghozzá Dalmácia szigetvilága mentén, hiszen a velencei gályák a part menti szigetek közötti zegzugos vízi utakon haladva védelmet élveztek a tenger kiszámíthatatlan szeleitől: a sirokkótól, a bórától, a misztráltól, és használhatták a biztonságos kikötőket is.
Azonban nemcsak az időjárás és a tenger szeszélyei fenyegették a szigetek között közlekedő hajókat, a szigetek ugyanis remek búvóhelyül szolgáltak a horvát kalózok kicsi és mozgékony hajói számára is, akik rejtett öblökből leselkedve várták a kínálkozó alkalmat, hogy lecsapjanak a velencei gályákra és elrabolják értékes rakományukat.
Velence másfél évszázadon keresztül szakadatlan harcban állt a kalózokkal.
Orseolo Péter, az éles eszű dózse felismerte, hogy a Köztársaság jövője a tengeri kereskedelem sikerén áll vagy bukik, így legfontosabb feladatának tekintette, hogy megtisztítsa az Adriát a horvát kalózoktól, és biztonságossá tegye a kereskedőhajók útvonalát. Hajóhadat épített, hogy felszámolja a kalózok jelentette fenyegetést.
A dózse hadba vonulásakor rendezett szertartáson a püspök átadott a dózsénak egy győzelmi zászlót, talán az elsőt, amelyen Szent Márk oroszlánja volt látható – vörös háttér előtt haragos aranyszínben, szárnyakkal és koronásan: mancsai között tartva a nyitott Szentírást.
Harc a horvát kalózok ellen
A haderővel aztán végighajózott a part mentén, mire a látványos flotta erejétől tartva sorra hódoltak be a városok, többek között Parenzo (Poreč), Ossero (Osor), és Pola (Pula), valamint ekkor került először Velencei fennhatóság alá Zára is. Ezért találkozhatunk nemcsak Zárában, hanem Dalmácia más városaiban is a város jelképével, a szárnyas oroszlánnal, ami büszkén hirdeti Velence egykori fennhatóságát, és hirdeti páratlan stratégiai és diplomáciai képességeit is, ami segítette őket nemcsak Dalmácia, hanem a Földközi-tenger keleti medencéje feletti irányítás megszerzésében is.
A dalmát partmenti városokkal ellentétben a kalózok nem adták meg magukat egykönnyen. A Neretva folyó torkolatvidékét védelmező erődrendszerük egyikén, a mai Lastovo szigeten (akkori nevén Lagosta) makacsul tartották magukat.

Habár a velenceiek első támadásai kudarcba fulladtak, végül mégis diadalt arattak. Az első, eredménytelen támadások után ugyanis cselhez folyamodva a frontális támadás helyett az erőd feletti erdőn át megtámadták az ivóvíz ellátást biztosító tornyokat, megadásra kényszerítve a védőket, akiket láncra verve hurcoltak el a velenceiek.
A kalózok jelentette fenyegetés megszűnt, és ettől a győzelemtől kezdve a mindenkori dózse a ’Dux Dalmatiae’, Dalmácia ura rangjelölést is viselte.
A Földközi-tenger „kalmárköztársasága” előtt megnyílt az út, hogy a tengeri kereskedelem révén mesés gazdagságra tegyen szert és kiterjessze befolyását az egész térségre.
Dalmácia nem adja könnyen magát
A megsarcolt, behódolt tengerparti városok persze időről időre fellázadtak függetlenségükért. Zára például többször is lerázta magáról Velence fennhatóságát. Többek között 1181-ben III. Béla magyar király segítségével, akinek uralma alá került. De a Velencétől való függetlenség nem volt tartós: egyedül csak Raguza, azaz Dubrovnik tudta mindvégig megőrizni önállóságát.

Zára stratégiai jelentőségű földrajzi fekvése és gazdagsága miatt a kereskedőállam figyelmének középpontjában állt. És furcsa módon éppen egy keresztes hadjárat segítette Velencét a város leigázásában.
Pápai követek érkeznek…
A tengerészek tapasztalata és a hajózás, hajógyártás mesterségének ismerete nemcsak a tengeri kereskedelemben volt előnyös Velence számára.

1201 nagyböjtjének napjaiban 6 francia lovag érkezett, akik III. Ince pápa kérésére keresték fel a velenceieket. A pápa ugyanis keresztes hadjáratot szervezett a Szentföld visszahódítására. Miután a korábbi keresztes hadak csúfos vereségeket szenvedtek a szárazföldön, nyilvánvalóvá vált, hogy az akció csakis a tengerről érkező hadjárattal lehet eredményes. A pápának és a keresztes seregnek szüksége volt egy tengerésznépre, akik megfelelő tapasztalattal és szakértelemmel, valamint erőforrásokkal és technikával rendelkeznek ahhoz, hogy áthajózzák a keresztes sereget a Földközi-tenger keleti medencéjébe. Nem véletlen tehát, hogy a pápai követek útja épp ide, a kereskedővárosba vezetett.
Enrico Dandolo, a vak dózse óriási lehetőséget látott a pápától kapott megbízásban, egyúttal hatalmas kockázatokat is. A tervek szerint mintegy 30 ezer főből álló keresztes sereg elszállításához elegendő hajóflotta építése ugyanis másfél évre minden kapacitásukat lekötötte. A nyereség érdekében azonban az agyafúrt dózse a megállapodás feltételeként szabta, hogy minden tengeren és szárazföldön, pénzben és földben megszerzett zsákmány fele a várost illeti mindaddig, amíg szövetségük tart. Cserébe nagylelkűen felajánlotta 50 hadi gálya megépítését a város saját költségén. Végül 94 ezer márka fizetségben állapodtak meg a követek, amiért Velence átszállítja és élelemmel látja el a sereget. Habár a fizetséget később 85 ezer márkára tudták lefaragni a pápai követek, ez a pénz így is hatalmas összegnek számított.
Bajban a keresztes sereg
A pápa és keresztes hadurai számításaiba azonban súlyos hiba csúszott. A tervezett 30 ezer fős seregnek csak töredéke érkezett meg végül Velencébe, ők is jelentős késéssel, így a városállamnak ígért pénz nem gyűlt össze maradéktalanul.
A dózse, aki becsapva érezte magát, úgy határozott, hogy addig szó sem lehet a sereg útnak indításáról, amíg a tartozást ki nem egyenlítik. A „foglyul ejtett”, városból kiebrudalt haderő a lagúnákon, a várostól távolabb táborozott le, és feszülten várakozott a helyzet rendezésére. A főurak kétségbeesett pénzgyűjtése során már saját értékeiket is zálogba adták a városnak, de még így is hiányzott 34 ezer márka – 9 tonna ezüst. A hadsereg soraiban pedig egyre nőtt az elégedetlenség.

A már már lázadásig fajult helyzet feloldása érdekében a dózse tanácskozást hívott össze, ahol két megoldási lehetőséget vázoltak fel: vagy el sem indulnak a keresztes sereggel, és megtartják a már kifizetett 51 ezer márkát, vagy elindulnak, és az útközben ejtett hadizsákmányból egyenlítik ki a tartozást.
Előbbi javaslat elfogadása esetén a dózse úgy érezte, hogy az egész keresztény világot magára haragítaná, így végül az utóbbi mellett döntött: színpadiasan állt ki a Szent Márk téren gyülekező tömeg elé, hogy bejelentse: elhajózzák a keresztes haderőt kérésük szerint, mi több, idős kora ellenére (ekkor 90 éves volt) ő is harcolni fog és vezeti a velencei sereget őket életre halálra.
Nagy lehetőség előtt a Velencei Köztársaság
De a színpadias kinyilatkoztatás mögött egészen más érdekek húzódtak meg, mint a keresztes hadjárat támogatása: a dózse figyelme a dalmát városokra, azok stratégiai jelentőségére és gazdagságára irányult.
Mivel Orseolo Péter 1000 környékén lezajlott ’hódítása’ óta a Záraiak – III. Béla királyunk segítségével- függetlenedtek Velencétől, a dózse megszegettnek találta a város korábban tett hűbéresküjét. Ami még ennél is nagyobb vétség volt, hogy Zára lakói összeszűrték a levet Pisával, Velence ősrégi tengeri vetélytársával.
A történelmi kutatások tanúsága szerint a dózsénak esze ágában sem volt úgy végig hajózni az Adrián a keresztes sereggel, hogy ne tanítaná móresre az engedetlen záraiakat.

Feltett szándéka volt, hogy az összeverbuvált keresztes flottát az ő óriási tengeri haderejükkel felhasználják az Adriai-tenger felső részére kiterjesztett hatalmuk megszilárdítására, az engedetlen városok megrendszabályozására, a kalózok letörésére és a tengerjárók megadóztatására.
A keresztes hadurakkal zárt ajtók mögött folytatott tárgyalások során úgy találta a dolgot, hogy az év e késői szakában már nem tanácsos keletre hajózni, ám a velenceiek a 34 ezer márka adósság törlesztésének elhalasztását sokkal könnyebb szívvel vennék tudomásul, ha ők viszont segítenének Zárát térdre kényszeríteni. A hadurak, akiknek vállára a 34 ezer márka tartozás nehezedett és akik ezért attól tartottak, hogy az egész keresztes hadjárat kudarcba fullad, elfogadták a javaslatot.
Keresztesek a keresztények ellen
A játszma rendkívül ellentmondásos helyzetet szült: A keresztes hadjárat első célpontja a keresztény és katolikus Zára város lett, amelynek akkori magyar ura, Imre herceg maga is felöltötte a keresztet. Vagyis a Velencei hajókon érkező keresztes haderő egy másik keresztény várost kísérelt meg megtámadni.
A gyülekező hadak soraiban valahogy felröppent a hír, hogy mire készül a dózse. A hadjárat névleges vezére, Montferrati Bonifác kihátrált az első, Zára ellen induló küldetés vezetése elől – nyilvánvalóan nem kívánta szolgálni Velence hódító célját.
Az egész keresztes vállalkozás két tűz közé került: vagy Zára ellen indul, vagy vezető nélkül széthullik a sereg és a negyedik keresztes hadjárat, ahogyan az előző három is, csúfosan elbukik.
Habár Velence egész addigi története nagy tengerészeti vállalkozások füzére volt, ezek egyike sem segítette elő oly mértékben a Köztársaság tengeri birodalommá válását, mint a negyedik keresztes hadjárat indulása, melynek első összecsapásában – a dózse fondorlatosságának eredményeként – Zárát kényszerítették ismét fennhatóságuk alá.

Velence szemében mindez a hűbéri jogok törvényes megerősítése volt. Dél felé hajózva térdre kényszerítették Mugliát és Triesztet, adófizetésre kényszerítették Isztriát, Dalmáciát és Szlavóniát.
Zára kikötőjébe Szent Márton ünnepén hajóztak be, és felkészültek a város bevételére. A várfalakról figyelő záraiak elrettentek a hatalmas haderő láttán és a megadás mellett döntöttek.
Szerencsétlenségükre azonban a város végül nem kerülte el az ostromot.
A pápa, értesülve a velenceiek tervéről, kiátkozással fenyegető levelet küldött követével Zárába.
A pápai átoktól félő francia hadurak nem akartak a velenceiek oldalán, keresztény város ellen harcolni. Egy lovag a várfalak előtt hangos kiáltással adta a városlakók tudtára: ha a velenceiekkel szemben meg tudják védeni magukat, akkor megmenekülnek. Ebben bízva a zárai követek -akiket a dózséval való béketárgyalások miatt küldtek a velenceiekhez- sarkon fordultak és hazamentek, a város pedig felkészült, hogy megvédje magát.
A dózse azonban sarokba szorította keresztes szövetségeseit: emlékeztette őket korábbi megállapodásukra: az adósságra, aminek törlesztését csak azért engedte elhalasztani, mert a hadurak segítséget ígértek a velenceieknek a zsákmányszerzésben.
A keresztény hadsereg vezetői a pápai kiátkozás és a velenceiek felé tett ígéretük között őrlődve végül harcba szálltak Zára ellen Velence oldalán, a város pedig a keresztesek óriási túlereje ellen – annak ellenére, hogy Dalmácia egyik legerősebb erődrendszere védte a várost – nem volt képes kitartani. A keresztes hadurak teljesen kifosztották.
A velencei uralom nyomai Zára óvárosában
A kereskedőállam számára kulcsfontosságú kikötőváros egészen a XVI. századig Velence fennhatósága alatt állt. Ezért díszeleg Velence jelképe, a szárnyas oroszlán a főkapu boltíve felett, néhány épületen és közkutakon is, városszerte. Velence mindvégig hűbérbirtokként kezelte, adókkal sújtotta a várost, így lakói érthető okokból szívesebben vállalták a magyar fennhatóságot, hiszen a Magyar Királyság nagyobb önállóságot engedett Zárának, és inkább szövetségesnek, mint hűbérbirtokának tekintette a várost.
Velence azonban erősebb volt, a magyar uralom lassan visszaszorult. Hanem a Velencei uralom sem tartott örökké – a történelem könyvekből tudjuk, hogy az Oszmán Birodalom még Velence hatalmát is felülmúlta, és a Balkánt lassanként bekebelezve, Zára városát sem kímélte a szultán. Így egyik hűbéres uralkodó karmai közül került a másikéba, és a függő viszony még évszázadokig tartott. De a város viharos, háborúkkal tarkított történelme alatt a városban megmaradtak az emlékek, amik a velencei kort idézik.

A cikk Roger Crowley: Kalmárköztársaság című könyve alapján készült.